Sok párkapcsolatban jelenik meg egy nehezen megfogalmazható érzés. Amikor szeretjük a másikat, mégis mintha eltávolodtunk volna egymástól. Nincs feltétlenül nagy konfliktus, nincs egyértelmű törés, mégis hiányzik valami. A közelség, a kapcsolódás, az a fajta „együtt vagyunk” élmény, ami korábban magától értetődő volt.
Fontos különbséget tenni a szeretet és a közelség között. A szeretet egy érzelem, ami sokszor hosszú időn keresztül stabilan jelen van. A közelség viszont egy aktív állapot, amit folyamatosan építeni és fenntartani kell. Az eltávolodás éppen ezért különösen fájdalmas, mert miközben a kötődés megmarad, de a mindennapi kapcsolódás megszakad.
Az egyik legtipikusabb csapda az úgynevezett „funkcionális üzemmód”. Amikor a beszélgetések egy idő után a mindennapi működésre korlátozódnak. Arra, hogy ki hozza el a gyereket, mi lesz a vacsora, mikor fizetjük a számlákat. Ezek fontos kérdések, de ha kizárólag ezek maradnak, lassan eltűnnek azok a beszélgetések, amelyek valódi közelséget teremtenek. Nem beszélünk arról, ki, hogy van, mitől fél, mire vágyik, vagy egyszerűen csak mi történt vele aznap, tehát nem „feladatként”, hanem kapcsolódásként.
Ezzel párhuzamosan gyakran megjelennek az apró, szinte észrevétlen „mikro-elutasítások”. Amikor az egyik fél próbál kapcsolódni, mesélne valamit, megmutatna egy apróságot, a másik fél pedig nem reagál, fél füllel hallgatja, vagy a telefonját nézi. Ezek a pillanatok önmagukban jelentéktelennek tűnhetnek, de valójában apró sebeket hagynak. Ha ezek ismétlődnek, idővel kialakulhat egy csendes visszahúzódás, amikor azt érezzük: „nem próbálkozom, mert úgysem figyel”. A válaszkészség hiánya így lassan leépíti a kapcsolódás igényét.
Közben történik valami más is, amit gyakran észre sem veszünk és ez a változás. mert Elkezdünk észrevétlenül, de folyamatosan a különböző hatásokra reagálni,változni. Mindannyian folyamatosan alakulunk, fejlődünk, új tapasztalatokat szerzünk, ha azonban nem frissítjük a másikról alkotott belső térképünket, egy idő után egy olyan ember mellett élünk, akit a múltbeli emlékeink alapján szeretünk, de a jelenlegi valóságát már nem ismerjük igazán. A kapcsolat ilyenkor nem megszűnik, hanem egyszerűen elavul.
Sokan kerülik a nehéz beszélgetéseket is, abban a reményben, hogy így megőrizhető a béke, de nem feltétlenül ez a jó út, hiszen a konfliktusok elsimítása gyakran csak látszólagos nyugalmat hoz. A kimondatlan neheztelések, elfojtott igények és lenyelt sérelmek lassan felhalmozódnak. Minden egyes elhallgatott mondat egy újabb tégla abban a falban, amely megvéd a vitától, de közben elszigetel a másiktól. Ez a fal nemcsak a feszültséget tartja kint, hanem az intimitást is.
Míg a kapcsolat elején a figyelem természetes, kíváncsiak vagyunk a másikra, kérdezünk, reagálunk, jelen vagyunk, addig később ez már nem történik meg magától. Tudatos döntéssé kellene válnia, hogy a másikat nem magától értetődőnek tekintjük, hanem továbbra is egy különálló, felfedezhető személyként. Ha elfogadjuk, hogy a másik folyamatosan változik, akkor a kíváncsiság is életben maradhat és ezzel együtt a kapcsolat is.
Az eltávolodás ritkán egyetlen nagy esemény következménye, sokkal inkább apró, szinte láthatatlan mulasztások sorozata. Olyan, mint egy kert, ami nem egyik napról a másikra gazosodik el, hanem akkor, amikor elmarad a rendszeres gondozás. Olyan gondozás, ami valóban, személyreszabottan annak a kertnek szól és nem feltétlen ahogy én gondolom. Amikor azt hisszük, hogy most nincs idő, ez most nem olyan fontos majd később foglalkozunk vele, sajnos a távolságot növeljük egymás között.Csakhogy sokszor a kapcsolatokban, ez a felismerés, túl későn érkezik.
A jó hír az, hogy ha az eltávolodás lassan történik, akkor a közeledés is lehetséges ugyanígy, apró lépésekben. Egy figyelmes kérdés, egy valódi válasz, egy őszinte beszélgetés újraindíthatja azt a folyamatot, amely a közelséghez vezet. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a változás nem túl fájdalmas egyik részről sem. Ha nem alapjaiban szeretném a másik változását előidézni, mert az hosszútávon nem működhet sebek nélkül.
Ha úgy érzed, hogy csendesen eltávolodtatok egymástól, talán még nem késő újra egymás felé fordulni. Sokszor a közelség nem tűnik el végleg – csak vár arra, hogy újra észrevegyük egymást.
