A tündérmese vége-Társ vagy megmentő?
A modern világban szinte mindent megteremthetsz magadnak: stabil egzisztenciát, támogató baráti kört, izgalmas hobbit és teljes függetlenséget. Az önálló élet ma már természetes lehetőség, nem pedig kényszerű állapot. Ennek ellenére a legtöbbünkben ott motoszkál a vágy egy párkapcsolat után. Nem a magány elől menekülünk, hanem valami sokkal mélyebb, ősibb dolgot keresünk. Amikor feltesszük a kérdést, hogy miért is vágyunk társra, a válasz nem a felszínes elvárásokban, hanem a kapcsolódás és az elfogadás iránti mély igényünkben rejlik. Egy igazi párkapcsolatban ugyanis nemcsak a másikat ismerjük meg, hanem egy olyan tiszta tükröt kapunk, amibe egyedül képtelenek lennénk belenézni. Látni akarjuk magunkat valaki olyannak a szemében, aki a hibáinkkal, a gyengeségeinkkel és a maszkjaink nélkül is feltétel nélkül elfogad minket.
A probléma ott kezdődik, hogy ezt a természetes vágyat gyakran telepakoljuk olyan elvárásokkal, amelyeket a romantikus filmek és a társadalmi klisék neveltek belénk. Ahhoz, hogy egy kapcsolat valóban működőképes, érett és felszabadító legyen, az első és legfontosabb lépés az illúziók radikális elengedése.
A legnagyobb illúziónk az, hogy a partnerünk a megmentőnk lesz. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szerelem megérkezésével a belső ürességünk, az önbizalomhiányunk vagy a múltbeli sérüléseink varázsütésre eltűnnek. Ez a legnagyobb csapda, amit egy párkapcsolatnak állíthatunk. A másik ember nem azért van jelen az életünkben, hogy kitöltse a bennünk tátongó űrt, vagy hogy felelősséget vállaljon a mi boldogságunkért. Ha egy kapcsolatot arra a feltételezésre építünk, hogy a társunk feladata minket egésszé tenni, akkor elkerülhetetlenül csalódni fogunk, és megfojtjuk a másikat az elvárásaink súlyával.
El kell engednünk azt a tévhitet is, hogy a jó kapcsolat konfliktusmentes, és a felek minden pillanatban tökéletes szimbiózisban élnek. Az igazán mély elköteleződés nem egy állandó, rózsaszín tündérmese. Sokkal inkább két olyan önálló, autonóm ember szövetsége, akik képesek szembenézni a saját belső konfliktusaikkal is, és nem a másiktól várják a megváltást. Amikor elengedjük azt az illúziót, hogy a partnerünknek tökéletesnek kell lennie, és hogy az ő feladata minket boldoggá tenni, akkor kapunk valami sokkal értékesebbet a kezünkbe: a valóságot. Egy hús-vér embert, aki szintén fejlődik, hibázik, de akivel közösen, vállvetve lehet építkezni. A párkapcsolat iránti vágy tehát valójában nem az egyedüllét elűzéséről szól, hanem arról a bátor döntésről, hogy két egész ember megosztja egymással az életútját, anélkül, hogy a másikat tenné meg saját boldogsága kizárólagos kulcsának.
